Mágikus Ember II. és a kvantumgyógyítás



Fizikai testünk energiája nem elhatárolt lény, hanem része egy egésznek, amiben jelen van az univerzum teljes története, jelen van a bármikor létező bármilyen anyaga. A kvantumgyógyítás fogalmának megértése feltételezi, hogy az olvasó a kvantumvilágban rejlő lehetőségeket elfogadja, kutatja, vagy érzi.

Régebben azzal viccelődtem, hogy a festményeimet kvantumtávcső használatával készítem. Az érdeklődőknek röviden vázoltam, hogy ez egy új találmány, úgy használom, hogy az agyam bizonyos idegpályáit ingerlem vele, majd a kvantumvilágból meglátott kép újra ingerlően hat a mozdulataimra, így képessé válok lefesteni valamit abból, amit a kvantumtávcsövön keresztül láttam. Persze, ezt csak viccnek szántam, látva hogy sokan úgy képzelik, hogy valami elektródákkal fölszerelt szerkezetre kapcsolva, rángógörcsök közepette, nyálamat folyatva mázolom a vásznat, felhagytam a poénkodással. Most azért hozakodtam elő ezzel mégis, mert szeretném érthetővé tenni.

Választás kérdése, hogy az ismereteink által kialakult rendszer szerint élünk, vagy kívül helyezzük azon magunkat és hagyjuk, hogy megmutatkozzék, mi van ezen kívül, és mi dolgunk vele. Ez lehetőség a fejlődésre. Az ismereteink által kialakult zárt rendszerben soha nem érezzük jól magunkat, mindent megkérdőjelezünk, folyamatosan döntési helyzetbe kényszerülünk, az ördög és az angyal tanácsait hallgatva. -Ez jó, vagy rossz, -Ezzel túlélek, vagy meghalok?


Ezen a rendszeren kívül lépve mi nem létezünk, de a tudatunk képes odahelyezni önmagát. Egy kicsit talán ott is van :)

Ha valaki képes felidézni életének minden egyes percét, a megértés a visszaemlékezés jegyében megtalálja majd, minden lényegi történését, ahol a külvilág hatását nem tudta megfelelően kezelni, így a tudatalattijába temette. Bármilyen hatás, amit nem használunk szellemi fejlődésünk érdekében, az a tudatalatti sötét erejét növeli, a manipuláció és manipulálhatóság melegágya lesz.


Furcsa, de működésünk mégsem az emlékezés, hanem a felejtés bűvöletében telik. Miközben szorgalmasan felejtünk, folyamatosan kiesünk a harmóniából, az eredendő valóságból, a boldogságból, melynek eredményeként folyamatosan torzulnak az átjárók, csökken a testet éltető energia, felborul a rend és kialakulnak a betegségek. 
Az anyagban maradva folytatva a kutakodást megfelelő relaxációs módszerrel magzati állapotig visszamenve képes az ember visszaemlékezni, a megtermékenyítés pillanatáig. Ha ezek után is az anyaghoz ragaszkodik, tudata kettéhasad, mert a megtermékenyítés pillanata előtt, az anyaga két részből állt. A női petesejt és hímivarsejt önálló anyagaiból. A visszaemlékezés tehát jobb, ha nem testen belül zajlik. Hová intézheti hát kérdéseit az emlékezet? A kollektív tudatba? A kollektív tudat alattiba? Istenhez? Az őrangyalához?

Elvárások nélkül nem intézhetünk kérdést olyasvalakihez, vagy valamihez, amiről nincs tudomásunk. Hiedelmeken alapuló lényektől elvárjuk hogy mutassák meg magukat? Ez az elgondolás mellőzi a szellem szabad akaratát. Mi hát a megoldás? Az ember energetikai rendszere jóval komplexebb egységet alkot, mely a realisztikus beállítottságú egyének számára láthatatlan marad, mégis beszélni kell róla, hiszen minden érzékszerveinkkel való tapasztalás mögött az univerzum harmonikus működése rejlik. Minden, ami a hétköznapi harmóniát felborítja arról tájékoztat miként borítjuk fel az igaz harmóniát.

Láthatatlan testünk energiája sem elhatárolt lény, hanem rész az egész -nek, s ebben az energiában is  jelen van az univerzum teljes története, jelen van a bármikor létező bármilyen anyaga, benne rejlik Isten, és benne rejlik az Ördög maga. A finomenergiás test nem a földi evolúció vívmánya, sem a dualizmus, sem a hagyományos értelemben vett genetikai törvények nem érvényesek rá. Az időtől is független.

Életünket mégis meghatározza az idő, egészen addig, ameddig az elme jelene össze nem kapcsolódik a forrás örökségével. A legelső  félelem a földi születés és halál közötti történések értelmét, magát az életet kérdőjelezi meg. Számtalan válasz létezik, mely főként a túlélés elme szerinti lehetőségeit keresi, valódi megnyugvást mégsem ad, inkább lehetőségeket kínál a pótcselekvésre, újra csak helyet adva az „idő értelmes kihasználására.” Az ember mégis azt mondja: -keresem a boldogságom, és azt csak ritkábban, hogy -minek élek, ha úgyis meghalok?...


Létezik egy erő, amely erő kimondta a szívnek hogy élsz! Ugyanekkor új kaput nyitott a föld egy darabja felé, egy újabb átjárót, melyen keresztül a láthatatlan energia is átszőheti a testet. Azóta dobog a szív, és az ember, mint a föld egy kölcsönkapott darabja él. Az a bizonyos erő azóta semmi mást nem tesz, csak azt mondja élsz. Ez a kvantumvilág híradója. Ez a híradó az egyénnek szól, s az egyén cselekedetével vési be az életbe a válaszát. Cselekedetével mutatja, hogy él.

 Vannak szabályok, pl. önmagamnak nem ártok. Ez nem felel meg ugyanis az élni-akarásnak. Ezek szerint, ha gondom van, rendelkezésemre áll egy csapás, amin elindulhatok: Mivel ártottam önmagamnak. Hogyan vétettem az élet egyetlen törvénye ellen? Mivel mutattam azt, hogy nem élek? Mivel kérdőjeleztem meg, hogy rendelkezésemre áll a korlátlan energia? Ezen kérdések megválaszolása nem oldható meg a tudat kihelyezésével. Ezek kérdések ugyanis magukban rejtik az egyén szükségleteinek feltérképezését. A tudat kihelyezésével ezek a szükségletek nem léteznek, mert kívülről nézve rendelkezésre állnak, de ez csak akkor érthető meg, ha ismerjük cselekedeteinkkel miként tagadtuk meg az ide vonatkozó törvényt. A tudat kihelyezése könnyen egyenlő értékű lehet a fotelfilozófiával. Az eredménye pedig a "mindent tudok, de semmit nem úgy teszek" állapot. Egészen a földi test, azaz az elme belátásáig létezik a depresszió azon formája, amikor az ember cselekvésképtelenné válik.


 A hagyományos pszichológia, a szeretetteljes légkör, az önelfogadás kiépítése alapfeltétel egy olyan állapot elfogadásához, amikor világossá válik, hogy mennyi időt fecséreltünk el az életünkből. Az idő ugyanis játszik csak velünk, az idő a matematikából jól ismert együtthatója az életünknek, de nem feltétele az egészségnek. 
Ilyen módon a gyógyulásban sem játszik szerepet, de el fog telni belőle valamennyi, mire ezt megértjük. Nem mindegy tehát, miféle környezetet választunk ehhez. 

Nem időben zajló folyamat a hibák kijavítása. A kvantumok folyamatosan átjárják testünket, éltetnek, és mi is teremtjük, módosítjuk őket személyes akaratunk szerint. Bármely pillanat alkalmas a gyógyulásra, de csak a jelenben létezik a döntés. Válasz a tapasztalatra, ami lehet sebzettnek hitt lélektől vezérelt, anyagban szűkölködő akarat, vagy lehet a mindenséggel együttműködő és az szabad. A kvantumgyógyítás az erre vonatkozó átélést segíti, előre nem leírható módon. A finom-energiás test dimenziói már most is a teljességben élnek. Túl a feltámadáson és túl a megvilágosodási kényszeren. 


A tapasztalataink csupán azt mutatják, hogy milyen a kapcsolatuk a kozmikus valósággal. A tapasztalat nem törvény, csupán eredmény. Ezért a tapasztalatoktól függetlenül lehet igent mondani a boldogságra. Lehet harmóniát, egészséget teremteni. A félelemből eredő „elkerülő-szándék” ugyanis semmi más, mint igen válasz a kudarcra, melyet mindenki újra és újra elszenved olyan mértékben, ahogyan tudattalanja sötétben marad. 
Mit jelent ez a gyakorlatban?  

Például:

  • Ha megbetegszem, akkor nem gyűlölöm a betegségem, hanem elfogadom. 
  • Ha szerencsétlennek érzem magam, ha félek akkor szembe nézek ezzel, s megfigyelem.
  • Ha dühös vagyok elismerem az érzést, nem fojtom el, mert az érzéseim mindig "jogosak". 
Megvizsgálom mit üzen a testem, vagy a sorsom az elmémről és az egóm küzdelméről. A testem ugyanis nem az elmén keresztül kapja a forrás energiát, hanem része annak. Itt és most. Mindent megteremtünk, függetelenül attól, hogy miféle ítéleteket alkotunk az élet dolgairól. Mindig azt teremtjük, amiről készek vagyok tanulni.

Kvantumgyógyítók nem léteznek. Az ember önmaga mágusa. Aki beteg, vagy boldogtalan, annak legnagyobb varázslata a felejtés. Az elme átjárói ugyanis szűkösek a mindenségnek, ezért korlátok közé szorított gondolatokkal betegíti meg az érzékelhető valóságot. Az elme sokkal nagyobb valóságra tanítható, mint amit a fizikai tapasztalataink által megismerhetünk. Ez a valódi erőnk forrása.



Szeretettel: KA-M
--